Rudolf, a barna tacskó új küldetést talált magának. Miután a lepkék egyre rafináltabban menekültek, úgy döntött, hogy ideje stratégiai mélységből támadni, magyarán: leásni. Mélyre. Nagyon mélyre.
– Ez nem csak egy lyuk – gondolta komoran –, ez egy alagút. Egy portál. Egy… nemzetközi küldetés.
A vakondtúrásoknál kezdte. Gyanúsak voltak. Talán a vakondok Kína felé tartanak? Rudolfnak már a föld is gyanús volt, hát még az, ami alatta lapul!
Nap mint nap kitartóan ásta a gödröket, egyre mélyebbre és mélyebbre. A kert lassan úgy nézett ki, mintha holdraszállásra készülne, csak kisebb tappancsnyomokkal. Rudolf arca mindig földes volt, a bajsza földlabdás, a tappancsain nedves sárlabdák lógtak, de a szeme elszántan csillogott.
Őszibarack, a feketerigó, persze nem bírta szó nélkül.
– Hé, Rudi, ha tovább ásol, Kínában kötsz ki! Már gyakorolod a mandarint? – csipogta, majd elkezdte utánozni:
– Wáng bā dàn!, – ez valami nagyon fontos kifejezés, próbáld csak ki a gazdád előtt is!
Rudolf szusszant egyet, és morrantott:
– Ha te egyszer ilyen szorgalmas lennél, mint én, már fészkelhetnél a Himaláján!
De Őszibarack nem hagyta annyiban:
– Ha tényleg Kínába mész, hozz vissza nekem egy panda-csontit! Meg egy bambuszpálcikát is, unom már a bodzát!
Egy nap Rudolf eltűnt a gödörben. Teljesen. Csak a hátsó mancsai látszottak ki, a farka vége csóvált vadul kifelé, és néha felhallatszott egy tompa vakkantás, amit a kert összes vakondja ijedten félreértett és menekülőre fogta.
– Megérkeztem az alsó kéregbe – gondolta Rudolf. – Már csak egy kis magma, és jöhet a bambusz!
Ekkor hirtelen megszólalt mögötte egy halk csipogás. Őszibarack volt az, a gödör szélén.
– Hé, Rudi… ha tényleg átmész a másik oldalra… visszajössz, ugye?
Rudolf kifújta a földet az orrából, felnézett, és azt mondta:
– Csak ha ott is vannak lepkék.