Az akitát nem lehet kényszeríteni valamely feladat elvégzésére, csak akkor lehet rávenni az együttműködésre – legalábbis bizonyos mértékig -, ha egyszer megmutatják neki, mi a kívánatos. Más állatokkal szemben agresszív, környezetét, területét a betolakodókkal szemben védi, legyen az ember vagy más élőlény, ám a családja számára szeretetteljes társ.
Eredet és történet
Az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália kivételével a világ minden országában az amerikai és a japán akita külön két önálló fajta. Az Egyesült Államokban bár vannak már kezdeményezések a két fajta különválasztására, egyelőre az amerikai akitát egyszerűen csak akitának hívják. A különválás egyébként pusztán a méret és az elfogadható színek miatt következett be, ugyanis az amerikai változat nagyobb és többféle színben fordul elő. A két fajta története megegyezik.
Az akita az ainu és a shiba inu rokonav ősi japán kutyafajta, mely Kelet-Japán Akita prefektúrájából származik. A környék legnagyobb városa Odate, mely híres volt nagy méretű kutyáiról. A fajta eredete időben sok évszázadra vezethető vissza, térben pedig a sarkvidékre tehető, ahol a spicc fajták éltek hosszú idő óta, mígnem utat leltek a Honshu keleti hegyeibe.
Ezen spicc fajták legnagyobbika az akita, egy eredetileg őrző és harcos kutyafajta. Már az 1600-as években a közepes termetű, általában medvevadászatra használt kutyákat, az ún. „akita matagika”-t egymás ellen harcoltatták. Bizony, ezek az ebek kemény kutyaviadalok résztvevői voltak, élet-halál harcot vívtak a ringekben.
Az 1800-as években kezdték el keresztezésüket tosa inukkal és masztiffokkal, ennek következtében pedig a méret jelentősen nagyobb lett, a spicc jelleg pedig kevésbé domináns. Szerencsére a kutyaviadalok 1908-tól tiltottá váltak, így új feladatkört kellett találni a bátor ebek számára, melyet a nemesség meg is tett: szarvas-, vaddisznó- és medvevadászatokon használták a kutyákat.
A II. világháború alatt gyakran elkobozták a kutyákat, hogy a hadsereg számára kabátot készítsenek bundájukból, így mire a háború véget ért, a fajta a kihalás szélére került. Pedig sok tulajdonos német juhászkutyákkal keresztezte kedvencét, hogy elkerülhesse a kötelező beszolgáltatást. A háború végére a megmaradt kevéske egyed három típust képviselt: voltak a matagi-akiták, a harci-akiták és a német juhász-keverékek.
Elkötelezett tenyésztők azonban mindig vannak, most sem hiányozhattak. Elhatározták, hogy életre hívnak egy olyan típust, melyről úgy érezték, leginkább reprezentálja a japán akitát. Persze még nem volt olyan régen a háború vége, és a vesztes oldalon álló Japánban amerikai katonák állomásoztak. Közülük jó páran beleszerettek a fajtába, és szolgálati idejük letelte után hazavittek magukkal pár kutyát, ezzel megalapozva az amerikai akita tenyésztését.
Az 1956-ban alakult amerikai fajtaklub komoly munkát végzett, és ennek eredményeképpen az AKC 1972-ben hivatalosan is elismerte az amerikai akita fajtát. Mivel még mindig közel volt a háború vége, nem volt együttműködés a japán és az amerikai kennel klubok között, sőt, egymás törzskönyveinek elismerése sem történt meg, ezért az amerikaiak nem tudtak japán kutyákat vérfrissítésként beszerezni. Ez az oka annak, hogy a két ország kutyái elkülönülten fejlődtek, és emiatt alakulhattak ki a típusbeli különbségek.
Egészség
A japán akiták átlagéletkora 10-12 év. Más fajtákhoz képest gyakrabban előforduló betegségek lehetnek: különféle daganatok, könyökízületi diszplázia, csípőízületi diszplázia, a pajzsmirigy alulműködése, növendék korban jelentkező, autoimmun eredetű sokízületi gyulladás, súlyos izomgyengeség; autoimmus eredetű hólyagképződéssel kísért bőrbetegség, PRA (Progresszív Retina Atrophia, azaz látóideghártya sorvadás), faggyúmirigy daganat, és von Willebrand szindróma (VIII. véralvadási faktor hiánya miatt kialakuló véralvadási zavar).
Karakter
Nem csak bájos és nemes megjelenésű, de rettenthetetlen, bátor, erős, független és intelligens is ez a fajta. Kemény és makacs, emiatt pedig erős, de szerető kezet igényel. Az akitát nem lehet kényszeríteni valamely feladat elvégzésére, csak akkor lehet rávenni az együttműködésre – legalábbis bizonyos mértékig -, ha egyszer megmutatják neki, mi a kívánatos. Más állatokkal szemben agresszív, környezetét, területét a betolakodókkal szemben védi, legyen az ember vagy más élőlény, ám a családja számára szeretetteljes társ. Az unalom, akárcsak más fajták esetében, komoly bajokat okozhat, ezért az akita elegendő foglalkoztatást igényel.
Erősen domináns fajta, így más állatokkal csak akkor tartható együtt, ha kölyökkorától erre szocializálták. Azonban ez sem mentesíti a gazdát a feladat alól, hogy ügyeljen olyan apróságnak tűnő dologra, mint például a külön etető- és itatótál. A gyerekekkel nem szabad egyedül hagyni, különösen akkor nem, ha nem együtt nőttek fel, mert nem mindig tűri meg az apróságokat.
A fajta igencsak hűséges, erről egyetlen történet sem beszélhet jobban, mint Hachiko története. Hachiko gazdájával, egy egyetemi professzorral minden reggel elment a Shibuya vasútállomásra, ahol egész nap várt, mígnem gazdája este visszaérkezett. Egy napon a professzor végzetes agyvérzést kapott az egyetemen, és többé nem tért haza. Bár örökbe fogadták, Hachiko rendszeresen visszatért korábbi otthonához, és tíz éven át minden áldott nap elment az állomásra, míg csak utol nem érte a halál. Emlékére a vasútállomáson szobrot emeltek, de szerte Japánban több Hachiko szobor is található.
Küllem és ápolási szükségletek
Az akita szőrzete igen dús, kettős szőr, mely rendszeres, heti néhány alkalommal megejtett, következetes ápolást igényel. Nem vedlik folyamatosan, de évi néhány alkalommal elhullajtja aljszőrét, ezért ilyenkor napi átkefélés szükséges, hogy a nagyobb szőrcsomókat, filceket könnyebben el lehessen távolítani.
Mozgás
Az akita számára igencsak fontos a mozgás, lehetőleg napi jó pár alkalommal. Mivel más kutyákkal – különösen az azonos neműekkel – szemben agresszívek lehetnek, a mozgás, séta során különösen kell figyelni rájuk, a pórázról leengedni nem szabad a kutyát. Kutyafuttatóban játszani csak olyan akitával lehet, amelyik megfelelően szocializálódott más kutyákkal és az emberekkel, de a folyamatos felügyelet ekkor is elengedhetetlen.
Nevelés
Dominanciája miatt mindig és mindenütt vezető szerepre törekszik, nincs ez másként a családon belül sem. Csak olyan ember vállaljon akitát, aki képes kezéből nem kiadni a falkavezér szerepet, mert az bizony kemény helyzetekhez vezethet. Mivel ezt a fajtát vadászatra és munkakutyaként tenyésztették, így eredendően önálló gondolkodó, az ismétlődő kérések, különösen, ha nem esnek egybe az ő gondolkodásmódjával, untatják. Nevelése és tanítása során leginkább a kis részekben adagolt leckék a célravezetőek. Egyébként nem nehéz felismerni, mikor elég a kutyának, ugyanis amikor elunja magát, egyszerűen elsétál. Ilyenkor érdemes új módszert kitalálni, ugyanis csak így lehet ismét felkelteni a figyelmét. Ha kölyökkorától foglalkozik vele olyan ember, aki megérti, és akit a kutya maximálisan elfogad, az akita megfelelően nevelhető, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire kiemelkedően fontos a az igen korán elkezdett szocializáció.
Etetés
Meglepő módon az akita közel sem igényel akkora mennyiségű eledelt, mint azt – más fajtákból kiindulva – a mérete alapján gondolnánk, ennek ellenére elengedhetetlen a kiegyensúlyozott, kiváló minőségű eledel.
- Származási hely: Japán
- Magasság: kan 64.00-70.00 cm/szuka 58.00-64.00 cm
- Súly: kan 34.00-54.00 kg/szuka 34.00-50.00 kg
- Szőrzet: Kettős szőrzet, egyenes, durva fedőszőrrel és vékony, puha, tömött aljszőrrel.
- Szín: Csíkozott, őzszínű. szezámmag-szín, fehér.
- Testméret: Nagytestű
- Taníthatóság: Tanítható
- Szőrtípus: Rövid szőrű
- Szőrápolási igény: Normál
- Mozgásigény: Nagy mozgásigényű
- Lojalitás: Mindenekfelett hűséges
- Védelmezőképesség: Agresszívan védelmező
- Állat kompatibilitás: Más kedvencekkel agresszív
- Gyerek kompatibilitás: Semleges a gyerekekkel